Moreno Centrum -
INTEGRÁCIÓ A PSZICHOTERÁPIÁBAN
(Pintér Gábor, 2006)
Az integráció és az eklekticizmus a modern pszichoterápia markáns fejlődési trendjei. Az eklektikus törekvések két vagy több irányzat főképp gyakorlati terápiás tapasztalatának kombinációs alkalmazásai, jó esetben elméleti hátterük közös nevezőre hozásával. Az integráció ezzel szemben a pszichoterápia, mint egységes tudomány képviseletét jelenti, s a pszichoterápiás módszerek valódi, a mélyben meghúzódó közös vonásait keresi. Nyilvánvalóan nem integráció például a viselkedésterápia és hipnózis kombinációja, vagy a Gestalt-terápia és a pszichodráma együttes alkalmazása, még akkor sem, ha bevezetőik módszerüket "integratív pszichoterápia" névre keresztelték.
Az eklekticizmus a pszichoterápia jelen fejlődésének legjellemzőbb vonása. Thorne szerint az Amerikai Pszichológiai Társaság klinikai pszichológusai közül 1945-ben senki, 1970-ben több, mint 50% vallotta magát eklektikusnak. Az eklekticizmus nyilvánvaló veszélye, hogy az egyetlen módszerben sem teljesen kiképzett terapeuta is könnyen eklektikusnak tekintheti magát.
A tudományosan elfogadható eklekticizmus azonban nem rendszertelenül és véletlenszerűen válogat, hanem különböző, valid források kompatibilis jellegzetességeit kombinálja hatékony egésszé. Ide tartozhatnak egyes konkrét, különálló iskolákból származó módszerek ötvözetei, a terápiás folyamatba más irányzatok intervenciós technikáinak tudatos beépítései, vagy ennél bonyolultabb rendszerek (Beutler , Lazarus, vagy Garfield, Thorne, Hart). A jövőben remélhetőleg azon elméleti megalapozottságú módszerkombinációk terjednek el, amelyek hatékonysága és folyamata tudományosan ellenőrzött, s amelyek mind a kutatásokban, mind a terápiás praxisban jobban figyelembe veszik a differenciáldiagnózis alapján történő indikáció kérdéskörét is.
A pszichoterápia konvergens irányú fejlődésének lehetősége leginkább az integrációs erőfeszítésekben rejlik. Rozenzweig (1936) már igen korán kereste a pszichoterápiák közös elemeit, Dollard és Miller pedig már csaknem fél évszázada tettek a pszichodinamikus és behavior elméletek alapvető integrálására.
Mint tudjuk, a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok fél évszázada nem igazolta egyetlen módszer abszolút fölényét sem (összefoglalóan ld.Pintér,1990,1993). Még a több tizezer beteg vizsgálatára kiterjedő meta-analizisek is arról tanúskodnak, hogy a nagyobb irányzatok közel azonos hatékonysággal képesek gyógyítani a lelki zavarokban szenvedő embert. Ez az eredmény és felismerés vezetett a nemspecifikus (azaz nem módszerspecifikus) hatótényezők tanához. Eszerint a pszichoterápiákban meglévő közös elemek gyógyítanak, nem az egyes módszerek által előirt technikák és egyéb specifikumok. Sokan ezt a gondolatot azonosították a Rogers-féle terapeuta-változók koncepciójával , amely azonban valójában ennek csak egyik pillérét képezi.
A pszichoterápia a kommunikációelmélet és rendszerelmélet eredményeivel gazdagodva (pl.Haley) ma egyre inkább a terápiás kapcsolatban találja meg a közös nevezőt (Patterson). Maga a kapcsolat az, ami összes jellegzetességeivel gyógyít. Ugyanakkor éppen a kapcsolat az, amely az egyes iskolák ajánlata szerint gyökeresen különböző módon szerveződik. Úgy tűnik, hogy ezen a ponton értelmetlenné válik a hatótényezők hagyományos specifikus-nonspecifikus szétválasztása (Pintér).
A módszerek kapcsolati ajánlata, a terápiás kapcsolati szövetség és a kapcsolati folyamat szerveződésének további kutatása mellett a jövő feladata az un. irányzattól független folyamatkutatás középpontba állítása. Ebben valamennyi, a pszichoterápiában lehetséges (bármely irányzat által deklarált) hatótényezőt valamennyi irányzat folyamatában vizsgálunk, párhuzamosan az eredményességgel. A pszichoterápia igazi természetét e vizsgálatok tanulságai és a párhuzamosan fejlődő elméletalkotás lesznek képesek felmutatni.
Az integráció kérdésköre elsősorban tudományelméleti jellegű, a helyes kérdésfeltevések és a beigazolódott hipotézisek azonban a pszichoterápia mindennapi gyakorlatára is döntő hatással kell, hogy legyenek. Benne a pszichoterápia, mint egységes tudomány lehetősége tárul fel, amely a pszichoterápiás gyakorlat meglévő és kívánatos sokszínűségét.tudományos alapon őrizheti meg.
