Pintér Gábor:

A csoportterápiák és a csoport-pszichoterápiák specifikus és aspecifikus hatótényezői
Előadás az MPSZT csoport-pszichoterápiás munkacsoportjának alapfokú elméleti csoportterápiás tanfolyamán, 1987 május

Elsőként a pszichoterápia különféle irányzatairól szeretnék néhány szót ejteni. Az itt elmondandók mind az egyéni, mind a csoport-pszichoterápiákra érvényesek lesznek. A számos terápiás technika közül kettő erősödött meg igazán. Az egyik a pszichoanalízis, amely Freud munkássága nyomán, Bécsben bontakozott ki a századfordulón, kiválva a hagyományos orvostudományból. Az ember legmélyebb motivációit keresi, és ennek a gyökereit a gyermeki fejlődésben. Feltételezi a tudattalan létezését, elfojtott szorongásról, az ösztön útjába helyezett gátakról, elhárító mechanizmusokról beszél. Ezek részletezése most nem feladatunk, e sorozat más előadásain már esett szó ezekről. Itt most inkább csak a használt fogalmakat szeretném felidézni. A pszichoanalízis nemcsak terápiás irányzat, hanem egyben kutatási módszer, hatalmas elmélet és szemlélet, mely a XX. Század kultúrájának egészét befolyásolta. A másik nagy irányzat, amely a terápiás módszeren jóval túlmutat, az un. behaviorizmus, a viselkedéslélektan ill. viselkedésterápia. Watson munkássága nyomán indult útjára Amerikában, a tízes években. Háttere a kísérleti állatlélektan, fő célja a viselkedés tanulmányozása, a tények leírása a magyarázatuk helyett. Lényeges fogalmai a hiányos tanulás, az alkalmazkodás, a megerősítés a korrekció. A fent említett két irányzathoz a negyvenes évektől kezdődően egy harmadik is csatlakozott, amelyet ezért "harmadik erőnek" is neveznek. Rogers kliens-centrikus ill.személyközpontú terápiás módszeréről van szó. A humanisztikus pszichológia talaján kibontakozó irányzat az ember természetes növekedését állítja középpontba, főképp az un. "itt és most"-ban megjelenő hiteles érzésekkel foglalkozik. Fő fogalmai az empátia, a növekedési potenciál, a tapasztalás és a terapeuta visszatükröző viselkedése. A három fő irányzat, melyről szó volt kiszélesedett, alkalmazási területei megnőttek, újabb változataik születtek. Egymással párhuzamosan működnek napjainkban is. Az irányzatok, bár nagyon eltérő elméleti koncepciók alapján dolgoznak és eltérő fogalmú rendszert használnak, alapjában véve nem összeegyeztethetetlenek. A terápiában vannak olyan elemek, amelyek szinte minden irányzat gyakorlatában jelentkeznek. Pl. létezik egy terapeuta, aki érdeklődést mutat a beteg problémája iránt, téves észleléseit korrigálja, alig használ szakkifejezéseket. A cél minden esetben a beteg viselkedésének vagy belső élménymódjának pozitív irányú megváltoztatása. 

A hatvanas évek elején Eysenck empirikus vizsgálatok alapján erős kritikát gyakorolt a pszichoanalízissel szemben. Azt találta, hogy a pszichoanalízis messze nem olyan hatékony módszer, mint ahogy azt az analitikusok gondolják. Ez a kritika igen élénk vitát kavart a szakmai közvéleményben, hatékonyságvizsgálatok százait indította el - ezért nagy jelentőségűnek tarthatjuk, jóllehet bebizonyosodott, hogy Eysenck eredményei erőteljesen megkérdőjelezhetőek. A viselkedésterápia és a pszichoanalízis -Sloan vizsgálatai szerint pl. egyaránt hatékonynak adódott, a betegek 80 %-a javult. A terápiában nem részesült, de terápiás várakozó listára felvett betegek is 50 %-ban javultak. Napjainkban számítógépes vizsgálattal több tízezer beteg gyógyulási adatait analizálják egyszerre. Ezek alapján is az bizonyosodott be, hogy a pszichoterápia nagyon is hatékony eljárás, és hogy különböző terápiás iskolák nagyjából ugyanolyan hatékonysággal gyógyítják a lelki beteg embert. Innen indult ki az a feltételezés, hogy a gyógyulásért a mindenféle terápiában egyformán jelenlevő közös elemek, az un. aspecifikus /a továbbiakban: nemspcifikus/ tényezők felelősek. Ezek egyrészt magában a terápiás kapcsolatban, a terapeuta viselkedésében, másrészt a beteg viselkedésében és a terápia szituációs feltételeiben lelhetők fel. Vannak kutatók, akik feltételezik, hogy a terápiás hatás javarésze a nemspecifikus hatótényezőkben van. Mások, pl. Magyarországon Hidas, azt állítják, hogy a nemspecifikus hatás csak alapfeltételét képezik a különféle terápiák specifikus hatásának. Mindenképpen fontosnak tartjuk őket, ezért a következőben részletesen beszélünk róluk, s majd ez után térünk rá a specifikus hatótényezőkre. A nemspecifikus hatás egyrészt a beteg elvárásából fakad; a beteg készül arra, hogy vele foglalkozni fognak, problémáját igyekszik megfogalmazni magában, igyekszik strukturálni maga számára saját helyzetét, belső állapotát. Ezzel magyarázható az, hogy a terápiára váró betegek, de facto terápia nélkül is javulnak.
A terápiás kapcsolat és légkör egyes jellemzőit Rogers iskolája vizsgálja részletesen. Szerinte a kliens személyiségváltozásaiért nem a terapeuta gyakorlata és felkészültsége a felelős, hanem azok az alapattitűdök, amelyek viselkedését jellemezik. Ezek közül a legfontosabb az empátia, az elfogadás és a kongruencia.

Az empátia lélektani lényege a kommunikáció valamennyi aspektusának kifinomult képessége. A másik ember belső világának, személyes jelentéseinek megértése, mely sem analizálni, sem megítélni nem akar. Rogers szerint az empátiás magatartással "belépünk a másik világába, és teljesen otthonossá válunk benne… hűséges társsá válunk a személy belső világában…ehhez félre kell tenni nézeteinket és értékeinket". Úgy érezzük a másik érzéseit, mintha mi éreznénk azokat. Zárójelben megjegyzem, hogy az előző mondatban a "mintha" szó nagyon fontos, mert különben teljesen azonosulnánk betegünkkel, ami nyilvánvalóan nem kívánatos. A terapeutának nem elég empátiásnak lennie, hanem szavakkal és egész viselkedésével empátiáját a beteg tudomására is kell hoznia. Érzékenyen kell reagálnia a beteg közléseire. Akit az empátia részletesebben érdekel, olvassa el Buda Bélának az empátiáról írott könyvét. Ha még eddig nem olvasták, ajánlom figyelmükbe, nagyon sok mindent megtudhatnak a pszichoterápiáról és a pszichológia egyéb alkalmazásáról. Buda szerint a mai ember mélyebb, intimebb emberi kontaktusokra vágyakozik. Az empátia alkalmas lehet arra, hogy az ember különállását, "észak-fok, titok, idegenség" helyzetét megszüntesse a világban. Ez minden hiteles emberi kapcsolatban, így a terápiákban is megvalósulhat.

A feltétel nélküli elfogadás azt jelenti, hogy a terapeuta nagyrabecsüléssel fordul a beteg felé, minden beteget elfogad olyannak, amilyen, mindegyiküket személyként tiszteli. Törődik velük, gondoskodik róluk. A feltétel nélküliség azt jelenti, hogy a fent leírt elfogadó magatartás független a páciens viselkedésétől. Attól, hogy jó vagy rossz érzéseinek ad hangot, bizalmát vagy éppen haragját fejezi ki, gyógyul-e vagy sem. Egyedül ez a feltétel nélküliség tudja biztosítani a terápiában azt a biztonságot, amely a betegnek növekedése érdekében feltétlenül szüksége van. Éppen ebben különbözik az elfogadás a szimpátiától, mely utóbbi megléte attól függ, hogy másik személy aktuálisan hordozza-e a szimpátiát kiváltó tulajdonságot. Az elfogadás érzelmileg meleg légkört biztosít, amely biztonságot jelent a beteg számára. Az elfogadás gondolata nem új keletű. Gondolhatunk, pl. a bibliára, ahol Pál Apostol így ír: " A szeretet…nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel."

A kongruencia attitűdje a harmadik legfontosabb terapeutai jellemző. Magyarul inkább a hitelesség szó adja vissza eredeti jelentését. A terapeuta igazán önmaga tud lenni, hiteles személyként vesz részt a kapcsolatban. Az van benne valójában, amit kifejez. A gyakorlatban ez leginkább úgy jelentkezik, hogy szavai és nem-verbális magatartása között teljes összhang tapasztalható. Közlései így ellentmondásmentesek. Nem játszik szerepet, nem takargatja valódi személyét. A pácienssel kapcsolatos érzéseit is bátran kifejezésre juttatja.

Rogers és a személyközpontú pszichológia képviselői empirikus vizsgálatokkal számtalan esetben bizonyították, hogy a fenti három attitűdöt magas színvonalon birtokló terapeuták tudnak a leghatékonyabban gyógyítani. Tehát konkrét, mérhető összefüggést találtak ezen nemspcifikus tényezők és a betegek javulása között. Ezek mellett hatékonynak bizonyult az, ha a terapeuta konkrétan fogalmazza mondatait, ha nem áttételesen beszél és ha minél nagyobb igyekezettel keresi a megoldást a kliens világában. A terápia sikere természetesen a páciens személyiségén és magatartásán is múlik. Döntő jelentőségű az önkép, amelyről még részletesen szót ejtünk. Az önexploráció fogalma a betegek saját érzéseivel, magatartásával való foglalkozását jelenti. Az a képessége, hogy milyen mértékben tudja belső élményeit bevonni a beszélgetésbe. Az önexploráció alacsony fokán a beteg külső dolgokkal foglalkozik. Legmagasabb fokán pedig belső élményeit, önképpel kapcsolatos gondolatait és érzéseit fejtegeti. Bebizonyosodott, hogy a magas színvonalú önexplorációt folytató páciensek jobban gyógyulnak, és az is, hogy az önexplorációs készséget a terapeuta fent leírt viselkedése növelheti.
Általánosságban azt mondhatjuk tehát, hogy az empátia, elfogadás, a kongruencia és más nemspecifikus tényezők olyan légkört teremtenek a terápiában, amely optimálisnak mondható ahhoz, hogy a beteg belső átélései és külső viselkedése pozitív irányba változhasson.

Az eddig elmondottak mind az egyéni, mind a csoport-terápiás módszerekben érvényesek. Nézzük most, melyek azok a hatások, amelyek abból erednek, hogy az egyént csoportba helyezzük. Itt még nem a csoportos terápiákról fogok beszélni, hanem egyszerűen a "csoportlét" többlethatásáról.  Először a legtriviálisabb hatásról beszélnék, nevezetes arról, hogy a csoportban levő ember nincs egyedül, van hova tartoznia. A csoport talajt ad tagjainak - ez különösen magányos, értékvesztett, esetleg szuicid veszélyben lévő embereknél jelentős. A csoportot valamely jellegzetes csoportlégkör jellemzi és kialakul a csoport összetartó erő, a csoportkohézió, valamint a csoporttagok jellegzetes "mi tudata". A csoporttagokban feszültségek ébrednek, közöttük erők hatnak. A csoport lényege a tagok kölcsönhatása, kölcsönös függése, a köztük ható erők működése. Ezeket a jelenségeket a csoportdinamika vizsgálja, amelyről önök már egy önálló előadást hallgattak. A csoportdinamikai jelenségeket  színezik a tagok között kialakuló és állandóan változó érzelmi kapcsolatok. Itt nem csak a pozitív kapcsolatokra gondolok, a negatív érzelmek kifejezése és vállalása is fontos tapasztalatszerzés lehet. Ezen kívül működik még a szociális facilitáció jelensége, azaz, hogy az embereket a csoportos beszélgetési vagy feladathelyzet inspirálja, általában növeli a teljesítmény- és igényszintjüket, mások ötletei újabb ötleteket indukálnak. A kockázat vállalásnak is tág tere nyílhat. A csoporton belül előbb utóbb strukturálódás, tagozódás jön létre, a tagok különböző szerepeket "vállalnak". Az egyik csoporttag, pl. mindig az összhangra törekszik, a másik bátorítani szokott, a harmadik folyton információt kér. Így ők az "összhangteremtő", "bátorító", "információ éhes" szerepekben vannak. A csoport élete során a szerepek választása állandóan változik, azaz megvan a szerepváltás lehetősége. Utoljára maradt, de az egyik legfontosabb csoportfunkció az értékteremtés, a normaképzés. Az egyén a csoportfejlődés magasabb szintjén vonatkozási csoportként tudja "használni" a csoportot, azaz ahhoz méri önmagát és cselekedeteit. Ez az értékközvetítő hatás különösen értékvesztett embereknél fontos, ide tartoznak az esetek többségében a kábítószer élvezők is.
Ezek lennének tehát a csoportlét többlethatásai.

Mielőtt a terápiákra rátérünk, meg kell különböztetnünk két fogalmat, amely előadásom címében is szerepelnek. A csoportpszichoterápia elnevezést, mint tudjuk,Moreno használta először 1932-ben. Azóta nagyon sokan, sokféle értelemben használták, sokszor szinonimaként a csoportterápia elnevezéssel. Többen - pl. a német Höck - javasolták, hogy különböztessük meg ezeket a fogalmakat. Höck szerint a csoportterápia az emberek pszichofiziológiai befolyásolására alkalmas módszerek és eljárások csoportos felhasználása.
 Acsoportpszichoterápia pedig a pszichoterápiás módszerek kiscsoportokban történő alkalmazása, amennyiben ezek csoportdinamikai igénybevételével a személyiség integrációjának javítását szolgálják a belső élmények és az alkalmazkodás szolgálatában. Moreno szerint csoportterápiáról akkor beszélünk, ha a terápiás hatások secunder jellegűek, azaz melléktermékei a csoport tevékenységének. Csoportpszichoterápia esetén viszont a megfogalmazott cél a tagok lelki egészségének elérése, az ehhez vezető módszer tudományos alapon előre megtervezett. Ezek lennének a főbb különbségek. Természetesen mindkét fogalom egyaránt igaz, hogy az adott módszer pozitív hatásából fakadó erőket igyekszik felhasználni pozitív személyiségfejlesztés érdekében. Erre a kérdésre még a  megbeszélés során visszatérhetünk, ha gondolják.

Egy bizonyos: a csoport terápiás módszerek szakavatott vezető által történő alkalmazása hatékony gyógyító eljárás. A betegek nagy része javulást mutat, jól lehet a hét 168 órájából csak 2- vagy 4 órát töltenek el ezzel.

A terápiás csoportban fellelhető nemspecifikus tényezők azok, amelyek az alkalmazott konkrét csoportmódszerektől függetlenül ilyen vagy olyan arányban minden módszerben hatnak.  Először vegyük szemügyre röviden az ún. "Encounter-csoportok" csoportfolyamatát, amelyet Rogers írt le. Azért éppen ezt, mert a Rogers-i csoportvezetési technika éppen a nemspecifikus hatótényezők optimális működését kívánja biztosítani. Az encounter csoportokra általában az jellemző, hogy nagyobb egységekben tartják - pl. 5 napos teljes együttlét-, és hogy a csoport egyáltalán nem strukturált, nincs előre definiált célja, témája, kerete. Egy ilyen negyven vagy még több órás együttlét általában egy minden irányú kavargással kezdődik, a csoport szembe kerül azzal a problémával, hogy nincsen struktúra, a csoport szokatlan szabadsággal rendelkezik és vezető nem vállalja az irányítás felelősségét. Ekkor az önkifejezéssel kapcsolatos ellenállás még igen nagy. Lassan kezdődik el a múltbeli érzések leírása. Ennek oka, hogy a kezdeti ismerkedéskor a múltat sokkal könnyebb vállalni, mint a jelent. Az első "itt és most" élménykifejezésre juttatása csak egy későbbi szakaszban kezdődik el, általában más csoporttagok vagy a csoportvezető iránti negatív attitűd kifejezése által. Majd egy-egy csoporttag eljut odáig, hogy személyes jelentőségű anyagot fejezzen ki. Egyre több egyén kezdi érezni, hogy ez a csoport "az ő csoportja" is. Egyre inkább nyilvánosságra kerülnek a tagok jellembeli, egymás iránti érzései, pozitívak és negatívak egyaránt. Ezzel párhuzamosan megkezdődik a csoport gyógyító képességének fejlődése is. Számos csoporttag segítőkészen és terápiásan kezd foglalkozni a mások problémáival, fájdalmaival. Észreveszik, hogy valakit egy történés mélyen megérintett, vagy hogy más valaki némán szenved és segítséget vár. Ugyanakkor egyre több az önelfogadással kapcsolatos pozitív megjegyzés. Egy következő szakaszban a csoporttagok egyre inkább levetik álarcaikat, melynek következtében egy sokkal mélyebb és alapvetőbb találkozás, azaz encounter jöhet létre. Az egyén fokozatosan egyre több visszajelzést kap önmagáról, arról, hogy milyennek tűnik mások szemében. A  konfrontációnak egyre nagyobb tere nyílik azaz az egyik személy a másikkal mind gyakrabban mer nyíltan szembekerülni és ezek az interakciók mégsem destruktívak, mert elvállalják őket. Emellett az üléseken kívüli időben egyre több csoporttag nyújt segítséget a másiknak, óvja, vigasztalja a másikat.

Így lassan létrejön az alap-encounter: egy a mindennapi életben szokásosnál szorosabb és közvetlenebb kapcsolat. Ezzel lehetővé válik a pozitív érzelmek és a közelség kifejezésre juttatása. Mindez által a csoportban magatartásváltozások jönnek létre, amely szemmel láthatóan is megfigyelhetők. Engedjék meg, hogy illusztrációképpen idézzem néhány volt  csoporttag megnyilvánulásait az encounter-csoportok című könyvemből:
"Nem könnyen teremtek kapcsolatokat az emberekkel. Majdnem áthatolhatatlan álarcot viselek… olyan sok érzelmet folytok el, hogy közel vagyok az érzelmi sterilitáshoz. Ez a helyzet nem tesz boldoggá, de nem tudom, mit kezdjek vele."
"…az egyetlen dolog, ami segíthet az lenne, ha azonnal kifejezném, amit érzek, És remélem, hogy ettől más lesz, attól, hogy átérzem, amit mondtál….."
"Egy sérült és túlterhelt kisfiú lakik bennem, aki nagyon sajnálja magát. Én vagyok a kisfiú, amellett, hogy kompetens és felelős igazgató vagyok."
"azért hallgattam, mert azon gondolkodtam, hogy szerettem-e valaha bárkit is. Nem hiszem, hogy valaha is igazán szerettem volna valakit."
"Egyikőtöknek sem volt kötelessége, hogy törődjön velem, vagy hogy közeledjen hozzám….egyikőtöknek sem volt kötelessége tudatni velem, hogy segítettem neki, mégis megtettétek és ezért sokkal nagyobb a jelentősége, mint bárminek, mint amit eddig tapasztaltam… 12 éppen olyan ember, mint én azt mondta, hogy bátran legyek kongruens, legyek önmagam, és ami a leghihetetlenebb, még jobban is szerettek érte. Ez azóta is sokszor bátorságot adott ahhoz, hogy önmagam legyek. Gyakran úgy érzem, hogy ezzel, másokkal is segítek abban, hogy hasonló szabadságot tapasztaljanak."

A következőkben az enkounter csoportok kapcsán már könnyen sorra fogjuk tudni venni a csoportpszichoterápia nemspecifikus tényezőit. Először is az empátia, feltétel nélküli elfogadás és kongruencia feltételét említeném, amelyeket már részletesen megbeszéltünk. Természetesen először ezek csak a vezető viselkedését jellemzik, de ahogy a csoportfolyamatban láthatjuk, idővel a csoporttagok is kisebb-nagyobb mértékben átveszik. Az így kialakult bizalmi légkör kedvező keretét biztosítja a történéseknek. Ebben a légkörben az ellenállás csökken, az érzések szabadon megnyilvánulnak, a résztvevők megtanulnak figyelni egymásra, megtanulnak verbalizálni, megtanulják strukturálni magukban az információt. Mindeztek a terápia eredményei, de hatótényezői is egyben. A csoport tagjai visszajelentéseket kapnak egymásról saját viselkedésükről, tehát nemcsak a terapeuta, hanem az egész csoport jelent tükröt a beteg számára. Mindez önbizalomhoz és az önkép reálisabbá válásához vezet. Az egyes csoporttagok azt is látják, hogy másnak is vannak komoly problémái, így bajukkal nem maradnak egyedül. Egyes csoporttagok állapotának javulása reménnyel törli el a szenvedő embert: "Hátha én is meggyógyulok egyszer?" A tagok hasznos tanáccsal és információval is ellátják egymást, sőt aktívan segítik egymást. Ez mind a segítőre, mind a segítettre pozitív hatással bír. A csoport által nyújtott biztonságos légkörben a résztvevők bátran kísérletezhetnek új viselkedésmódokkal. Ezekről visszajelzést fognak kapni a csoporttól, ha az elfogadja, akkor az adott viselkedés megerősítést nyer. Végül nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, hogy a csoportfolyamat során végig szociális tanulás is folyik, azaz a csoporttagok akaratlanul is átveszik egymás viselkedésének sikeres hatékonyságaspektusait. Az encounter csoportok kutatásának irodalmából ismerjük, hogy a csoport eredményeképpen a személy képessé válik az encounterre, szenzitivitása nő, szociális percepciója fejlődik, érzéseit jobban tudja kezelni, önfegyelme, önszabályozása javul. Ezek visszahatnak magára a terápiás csoportfolyamatra is, ezért említem őket itt hatótényezőként. Ugyanez vonatkozik az autoritás és szorongás csökkenésére, a személyközi hatékonyságra, valamint az öngyógyító erők, ép személyiségrészek mobilizálódására.

Most, miután alaposan körüljártuk az általános feltételeket, rátérhetünk a terápiák specifikus hatótényezőire. Szeretném, ha a csoportterápiák egyes fajtáinak hatásait együtt gyűjtenénk össze, beszélgetés formájában. Azt gondolom ugyanis, hogy a rajz-, festés-, zene-, tánc- és munkaterápiák feltételezhető hatásait önök is össze tudják gyűjteni, akár csak a többi terápiáét. Másrészt ezekről még részletesen fognak hallani. A csoportpszichoterápiák valamennyi fajtáját sem tudjuk mind végig elemezni, de nem is ez a célunk. A specifikus hatások lényegét négy csoportpszichoterápiás módszeren keresztül szeretném érzékeltetni, ezek az encounter csoport módszer, a dinamikusan orientált szabad interakciós csoport, a pszichodráma és a tréningcsoportok.

Azencountercsoportokról már bőven esett szó. Specifikuma, hogy maximálisan szabad légkört biztosít, semmit nem strukturál, nem irányít, és nem értelmez. Az "itt és most"-ban jelentkező kongruens élményekre és azok visszatükrözésére helyezi a hangsúlyt.  Ezek miatt a jellemzők miatt a nemspecifikus tényezők szabadon érvényre juthatnak. A gyógyulást az alapencounter élménye teszi lehetővé.


Adinamikus "szabadinterakciós" csoport-pszichoterápia/verbális csoport, vagy rövidítve "csoport-pszichoterápia" = jelző nélkül a módszerre utal/ talán a legelterjedtebb módszer, legalábbis Európában. Itt a terápiás hatást leginkább maga a csoportfolyamat közvetíti. A gyakorlat hátterében egyrészt az interperszonális, kommunikációs elméletek, másrészt maga a  pszichoanalízis áll. Ez utóbbi egységes rendszerben szemléli az emberi személyiségfejlődést, a patológiás viselkedés kialakulását, az ehhez vezető patológiás hatásokat, valamint a gyógyító tényezőket. Ezek részletezésére nem térhetünk ki, néhány dolgot azonban meg kell említenünk. Mint tudjuk az analízis egyik kulcs-fogalma az indulatáttétel, amely azt jelenti, hogy a beteg a korábbi, más kapcsolataiban jelentkező és átélt érzelmeit, indulatait átviszi a terapeutára. Ezáltal a páciens korábbi élményei, konfliktusai, kapcsolati mintái megelevenednek, szavakba öntődnek és korrigálhatóvá válnak. A csoport-pszichoterápiában az indulatáttételnek igen tág tere nyílik azáltal, hogy ilyesfajta kapcsolódás nemcsak a terapeutával, hanem bármely más csoportaggal létrejöhet. A különféle személyiségtípusok a legelrejtettebb indulatáttételi és kivetítési lehetőségeket is előhívhatják. Ugyanezt mondhatjuk a korábbi konfliktushelyzetek csoporton történő megelevenedésére, az un. konfliktusáttételre vonatkozóan is mivel a csoport - sokszínűségénél fogva - a konfliktushelyzetek számos mintáját produkálja.
Az indulat- és konfliktusáttételen keresztül az egyén elsődleges családcsoportja is könnyen felidéződik, amely legtöbb esetben döntő jelentősséggel bír a patológia kialakulása szempontjából. A vezető nondirektív, visszahúzódó magatartást tanúsít, érzékenyen figyel mind az egyénekre, mind a csoportra, mint egészre. A felszínre került tartalmakat, a megjelenő egyéni és csoportviselkedés adekvát módon értelmezi, interpretálja. Ezzel tudatosítja az elhárított, feszültséget okozó tudattartalmakat, elősegíti a patológiás elhárító mechanizmusok felszámolását. Igyekszik belátáshoz juttatni a csoporttagokat. Ez Hidas és Lust szerint legalább négy vonatkozásban lehetséges: a beteg objektívebb szempontból ismerheti meg viselkedését azáltal, hogy megtudja, hogyan élik meg őt mások. Bepillantást nyerhet abba, megint-csak a visszajelzések által, hogy ő mit okoz másokban viselkedésével.  Megismerheti viselkedésének rejtettebb motivációit is, s végül megtudhat szempontokat betegsége és tünetei kialakulásának okairól. A fent említett visszajelzéseket a csoport tagjai adják, a vezető gondosan szabályozza azokat, figyelembe véve a beteg állapotát, a visszajelzések mennyiségét és minőségét. A vezető a szabad interakciók biztosításán túlmenően arra törekszik, hogy a beszélgetés a személyesség, a mélyebb tartalmak kifejezése irányában haladjon. Ügyel az intimitási szintek, az önfeltárás nagy különbözőségeinek elkerülésére is. Természetesen ennél a csoport-pszichoterápiás módszernél is érvényes mindaz, amit a nemspecifikus tényezőknél mondtunk, jóllehet, az arányok mások lehetnek. Megemlítenék egy fontos és még nem eléggé kidolgozott kérdést annak kapcsán, hogy most a specifikus tényezőkről beszélünk. Láthatják, hogy a különböző terápiás iskolák - különféle elméleti modellekből kiindulva - más és más hatótényezőket írnak le. Kérdés, hogy az adott iskola által definiált tényező hat-e valójában az adott módszernél. További kérdés, hogy vajon ez a tényező egy másik módszerrel végzett terápiánál hat-e és mennyire. Mondok egy példát. A pszichoanalízis definiálja az indulatáttételt, és egyik legfontosabb hatótényezőjeként kezeli. Az encounter csoportok nem dolgoznak tudatosan ezzel a fogalommal. Ennek ellenére valamilyen indulat-áttételi, vagy esetleg másként elnevezhető, de hasonló folyamatok természetszerűleg lejátszódnak a csoportban, hiszen a csoporttagok nem határolják be magukat, érzéseiket, viselkedésüket a terápiás iskola kedvéért. Tehát az is lehetséges, hogy egy terápiában éppen egy másik iskola által definiált tényező hat a legerőteljesebben, és ez még akkor is előfordulhat, ha a vezető maga nem is tud erről, mert egészen más szemléleti keretekben gondolkodik. Ezt a kérdést nem lehet ma még lezárni, jól szervezett kutatásokkal lehetne alaposabban megvizsgálni. Mindenesetre érdekes kérdés, és fontosnak tartottam megjegyezni.


A pszichodráma módszere Moreno nevéhez fűződik, akinek hitvallása volt, hogy "Cselekedni gyógyítóbb, mint beszélni". Szerinte a dráma a csoport mélyterápiája, ott kezdődik , ahol a csoportpszichoterápia véget ér.  A pszichodráma történések fókuszálhatnak az egyén problémáira, élményeire vagy a csoportra, mint egészre. Az előbbit "személyre centrált" pszichodráma játéknak nevezhetjük. Ilyenkor pl. az egyén egy múltbeli érzelmileg fontos eseményt játszik el, szereplőket választ hozzá a csoportból. A szereplőket különféle technikák alkalmazásával "megtanítja" arra, hogy hogyan viselkedjenek. Ez biztosítja azt, hogy a történet a múltbeli eseményeknek megfelelő, hiteles legyen. Ilyen technika a behelyettesítő szerepcsere vagy az ún. duplázás, amikor is a főszereplőnek a segítő a háta mögé áll és az eredeti történetben szereplő személy érzéseit, gondolatait mondja el. A pszichodráma játékok másik típusa a csoportra fókuszál.  Ezt úgy képzeljék el, hogy adott valakinek egy problémája, amely megtörtént vele vagy foglalkoztatja. A probléma lényegét és a szituációt elmondja a csoportnak és a csoport elkezd játszani. Mindenki vállalhat szerepet és a történet úgy alakul, ahogy a résztvevők az "itt és most"-ban alakítják. A fent említett mindkét esetben tág tere nyílik a személyes élményeknek és azok feldolgozásának, megbeszélésének. A különböző pszichodráma módszerek elsősorban a két játéktípus arányában különböznek egymástól. Mindenféle pszichodrámára közösen jellemző, hogy a cselevő ember valamennyi kapcsolati és közlési formáját bevonja. Célja nem az analitikus belátás, hanem valamiféle jövőre irányulás, kreativitás, spontaneitás. A dráma megkerüli a szóbeli közlésben jelentkező ellenállásokat, így mélyebb anyaghoz lehet hozzáférni. A tudattalan is előjön a játékok során. Az értelmezést a tagok legtöbbször saját maguknak adják meg a csoport közös munkája eredményeképpen. A cselekvés még jobban facilitálja az indulat- és konfliktus-áttételi folyamatokat. A csoportjátékok a csoportdinamikáról adnak pillanatfelvételt. A különféle dramatikus technikák, a vezetői beavatkozások erősségének igen széles skáláját teszik lehetővé. A drámában lehetőség van az álmok, fantáziák cselekvéses kifejezésére, a jövő behozására, irreverzibilis események reverzibilis eseménnyé tételére, valamint vétek eltörlésére is. A vezető nagyon sok mindent megtudhat a szerepválasztásokon keresztül is. Jellemző lehet, pl. hogy valaki anyának mindig "kemény" típusú nőt választ. Mindebből látható, hogy a pszichodráma nagyon komplex technika. Emiatt a pszichodráma-terapeutának különösen nagy szakértelemmel kell rendelkeznie. A pszichodráma további specifikus tényezője az, hogy optimálisan ki tudja elégíteni az ember akcióéhségét és felszabadítja a motóriumot. Ezen kívül a katarzis lehetőségének igen tág teret enged, ami az egyik legfontosabb gyógyító tényező. A katarzis fogalmát Arisztotelész elemezte a görög színházzal kapcsolatban. Ott a katarzis a nézőben megy végbe, akárcsak a mai színházakban. A színész nem él át katarzist, legfeljebb az első néhány bemutató alkalmával. A pszichodrámában a katarzis a játszó, cselekvő emberben történik - ettől olyan gyakori és mély  a katarzis. A pszichodráma csoport többi /nem játszó/ tagjában a reálisabb katarzisélmény keletkezik, mint pl. a moziban. Hiszen " más egy vulkánt látni filmen, és más ott ülni a hegy lábánál". A pszichodráma hatásaként keletkező katarzisélmény a tapasztalatok szerint valóban a megtisztulás élményét jelenti a csoport résztvevői számára.

A személyiségfejlesztő tréningcsoportok Lewin munkássága nyomán indultak útjukra a 40-es évek második felében. Az iparban kezdődött alkalmazása, mint szervezetfejlesztési módszer. Azóta igen széles körben elterjedt. Jómagam is vezettem már  tréningcsoportot vezetőkön és szervezőkön kívül pedagógusok, népművelők, serdülők, orvosok-pszichológusok és klubvezetők számára. A tréning elnevezés ma már nem teljesen fedi le eredeti fogalmát, mélyebb annál. A különböző populációk számára történő adaptálását Magyarországon már részben elvégeztük. Sok szakember nem sorolja a tréninget a csoportpszichoterápiák közé, mivel elsősorban egészséges emberekkel dolgozik. Ugyanakkor csoport-pszichoterápiának tartják az egészségesek saját élményű kiképző csoportjait. Én a magam részéről nem értek egyet ezzel és a tréninget is csoportpszichoterápiának gondolom, amennyiben a tréner képzett pszichoterapeuta és, ha a tréning csoportot nem a tréning szűkebb, hagyományos értelmében értjük. Ez annál is inkább indokolt, mivel betegekkel is történtek sikeres tréningcsoport próbálkozások, Magyarországon is.  A tréning részben különféle gyakorlatokból, feladathelyzetekből áll. A feladatot a tagok egyénileg, kiscsoportban, vagy nagyobb csoportokban oldják meg, a feladat természetétől függően. A csoporttagok belefelejtkeznek a játékba és az egyéni vagy közös munka kapcsán hasonlóan viselkednek, mint a valós életben szoktak. Így a valóság nagyon könnyen "bekúszik" a csoportba. A csoport élményt és a gyakorlási lehetőséget nyújt. A visszajelzések is általában strukturáltabban történnek, mint más típusú csoportoknál. Visszacsatolást adhatnak egymásnak a tagok, a vezető, de ugyanezt szolgálhatják különféle kérdőívek, valamint a gyakran használt video technika.  A csoportesemények minden esetben részletes elemzése történik, amelyben az "itt és most" élmények feltárása dominál. A tréningbe illeszkedhetnek szabadinterakciós részek és dramatikus csoportjátékok is.  Ez tovább segíti a csoportdinamikai jelenségek megértését, és újabb visszacsatolási lehetőséget teremt. Természetesen ehhez szakavatott vezető kell, mert nagyon kell érteni a mélységi szintek érzékeléséhez és szabályozásához.  A vezető adja meg a csoportos feladathelyzetek kereteit, megteremti az ehhez szükséges feltételeket, pontos instrukciókat is ad. Ennek ellenére viselkedése nondirektívnek mondható, mert csupán a keretet és a biztonságos légkört szolgáltatja, tartalommal a csoport tölti meg szabadon a helyzeteket. A csoportdinamikát ugyanúgy kezeli, mint ahogy azt a szabadinterakciós vezető teszi. A csoport konkrét célját sem adja meg, ezt is a csoport dolgozza ki, alapos együttes munkával. Pl. egy nem régen tartott csoportomban a következő célokat tűzte ki a csoport: önismeret fejlődés, más emberek megismerésének készsége, személyesebb szintű megismerkedés egymás között, szülessen közös cél és egység a csoporton és majd a munkahelyen, egymás gondjainak jobb megismerése és megértése, partnerré válás a szó igazi értelmében, együttműködései készség növelés, közös nyelv kialakítása, s végül, hogy jól érezzék magukat az együtt töltendő 50 óra alatt. További specifikus cél szokott lenni a motivációk feltárása, az önbizalom, az igényszint növelése, a kommunikációs készség fejlesztése, a különböző problémamegoldási módszerek begyakorlása. A tréningcsoportok legfőbb specifikus hatása az, hogy a közös feladathelyzetekben a szorongás csökken, az egyén könnyebben belemegy a helyzetekbe, ki meri próbálni saját magát. Viselkedéséről számos, nagyon sokszínű visszajelzést kap állandóan. És természetesen specifikus hatás mindaz, amit a fent  leírt célok definiálna, hiszen az egyes célok megvalósításához számos konkrét gyakorlat áll rendelkezésre. Pl. növekedhet a tagok kommunikációs készsége, ezen belül megtanulhatják a kommunikáció szükséges és elégséges mennyiségét egy adott helyzetbe, megtapasztalhatják az egy-, illetve többoldalú kommunikációk közti különbséget, fejlődhet kommunikációjuk hitelessége, azaz pl. verbális és nem verbális csatornái kongruenciája, megtanulhatnak jobban odafigyelni egymás közléseire vagy egy adott, közösen elvégzendő feladat hatékonyabb kommunikációval történő jobb megoldását.

Ezzel, úgy érzem, hogy specifikus tényezők területét is körüljártuk, remélem, legalább sikerült érzékeltetnem a dolog lényegét. Sokmindenről lehetett volna beszélni, egy némely dologra talán még kérdéseik kapcsán vissza tudunk térni.

39.jpg
Vissza ez elejére